Életművész
Henyélek és a lelkemet vendégelem...
Az oly nehéz témák megtárgyalása mellett,melyekről beszélgettünk vagy beszélgetni fogunk,engedjétek meg,hogy hétről-hétre idézhessek "Mackóságok" kis naplómból,ahova közel két évtizede bejegyeztem olyan humoros és komolyabb idézeteket,dalszövegeket,gondolatokat,amelyek valamiért megérintettek,elgondolkodtattak,megnevettettek.Remélem,nektek is tetszik közülük néhány... Íme az erre a hétre való:
Henyélek és a lelkemet vendégelem...
A legnehezebb dolog az életben azt eldönteni, hogy melyik hídon menj át és melyiket égesd fel...
A szerelmet vagy érezzük, vagy nem és nincs az az erő, ami ki tudná kényszeríteni. Színlelhetjük, hogy szeretünk. Megszokhatjuk a másikat. Egész életünket leélhetjük valakivel kölcsönös megértésben, barátságban, cinkosságban, családot alapíthatunk, szeretkezhetünk minden éjjel és mégis úgy érezzük, hogy van valami szánalmas üresség az egészben: Valami fontos hiányzik...
Jobb körökben a kaviár is része a létminimumnak.
Két dolog van, amit többnyire csak visszatekintve ismerünk fel. Az ostobaság az egyik. A másik az alkalom, amit elmulasztottunk.
/ Stephen King /
mire megtanulsz
énekelni, dalod már
rég nem arról szól
/ Fodor Ákos: Haiku /
A televízión bemutatott szex sem rossz, csak vigyáznunk kell, hogy le ne essünk e készülékről.
Riporter: - Ne haragudjon, hogy az utcán megszólítjuk, riportot készítünk. Azt kérdeznénk csak, hogy hogy látja, volt-e itt valaha remény?
- Bocsánat, én igazából nem vagyok idevalósi...
- De nem konkrétan itt, a városban, hanem érti...
- Nem, sajnos nem egészen. Bevallom, nem ismerem a szót. Hogy mondja? Remény?