60 felett
Hatvan felett már nem szerelmet keresünk, hanem szövetségest a békénkhez...
Van egy pont az életünkben, amikor a szerelem már nem elég! 60 felett társat keresni? Mondjuk ki végre őszintén: Ez már nem romantika...ez már döntéshozatal. Mert ebben a korban már senki nem érkezik üres kézzel. Nem "lehetőséget" hozunk egymásnak, hanem egy komplett életet. Múltat. Szokásokat. Rögzült működéseket. És egy csomó kimondatlan szabályt arról, hogy mi fér bele - és mi nem.
És persze mindenki azt mondja: "én már nem akarok játszmákat". De valahogy mégis mindenki érzékenyebb lett. Gyorsabban húz határokat. Kevesebbet tűr. És sokkal hamarabb mondja azt: "köszönöm, inkább nem." Mert már tudjuk, milyen az, amikor rossz irányba megyünk. És már nem akarjuk kivárni a végét.
60 felett nem az a kérdés, hogy van-e kémia. Van. Hanem az, hogy a valóságban működünk-e. Hogy elférünk-e egymás napirendjében. Egymás csendjében. Egymás tempójában. Mert már nem akarunk mindent felborítani. Nem akarunk új életet kezdeni. Nem akarunk "majd együtt mindent megoldunk" történeteket. Már volt. És nem mindig lett jó vége.
Ezért inkább számolunk. Számoljuk, mennyit kellene engedni. Mennyit kellene alkalmazkodni. És leginkább azt, hogy megéri-e. És itt jön az a rész, amit kevesen mondanak ki: 60 felett már nem a másik embert választjuk. Hanem azt az életet, amit vele együtt kapunk. A szokásaival. A múltjával. A terheivel. És sokszor nem az a kérdés, hogy szerethető-e. Hanem az, hogy együtt élhető-e. És talán ,ezért van az is, hogy erről a témáról ritkán beszélünk hangosan. Nem kommentelünk. Nem vitázunk alatta. Csak csendben olvassuk...és magunkra ismerünk.
Mert valahol egy kicsit szégyelljük, hogy ennyire nehéz lett. Hogy ennyire számolunk. Hogy ennyire óvatosak vagyunk. Pedig ez nem gyengeség. Csak tapasztalat. És egy kis fáradtság.
És ha ezt most csak elolvastad...de nem szólsz hozzá - lehet, hogy pont rólad szól.