Az élet tele van félelemmel és szorongással...A szorongásra én úgy tekintek, mint a korunk rémisztő óriására, aki emberek milliói elől takarja el a napot. Vagy néha úgy, mint egy láthatatlan hídra, ami egy ismeretlen szakadék fölé van kifeszítve. Elindulsz rajta és teljesen természetes, hogy minden lépésed bizonytalan. És néha azt látom rajtad, hogy a te életed időnként egy ilyen fényes kényelem. De az is lehet, hogy pont ez a baj...Nem? Az, hogy mindannyian elbábozzuk a jókedvünket, a gondtalanságunkat és nem merünk osztozni a hétköznapok terhein. Eltitkoljuk a fájdalmainkat és egyedül kell megharcolnunk velük...Azt mondd meg nekem, hogy neked milyen érzést megélni a szorongást?